Diana, 7.rész

Ma kedd van, ami azt jelenti, hogy Sara ma megy haza. Mivel nem mondtam el neki az igazságot, minden kapcsolatot megszakít velem örökre. Az elmúlt hetekben nagyon sok mindenen mentem keresztül... Hős lettem, ami hatalmas felelősséggel jár, de ez miatt az egyik barátnőmet is elvesztettem. Mégis miket beszélek? Roxyt mostanában rettenetesen elhanyagoltam úgy, hogy nem lepődök meg, hogy miért nem hív fel telefonon. 8:00 van és még mindig csak ülök a gépem előtt, hogy valaki írjon megjegyzést a felújított blogomba. Xinta észrevette, hogy unatkozok:
  -  Nem akarod felhívni Roxyt? - repült a vállamra.
  -  Szerinted azok után, hogy elhanyagoltam beszélne velem?
  -  Igen... Várj nem... Nem tudom.
  -  Roxy most várhat. Sarát kell kikísérnem a reptérre. - mondtam, majd Xinta elbújt, mert hallotta Sara lépteit. Ránéztem, mire ő elfordította a fejét. Perceken belül elindultunk. Útközben többször is egymásra pillantottunk, de látszott rajtunk a nemtetszés jele. A valóságban lehet, hogy közel vagyunk egymáshoz, de a látszat csal, mert nagyon távol vagyunk egymástól. 20 percen belül oda is értünk és akkor jöttem rá, hogy itt a vége... Soha többé nem látom, de még utolsó próbálkozásnak rákérdeztem:
- Akkor itt a vége? Azért nem akarsz a barátnőm lenni, nem tártam fel a magánéletemet? Vagy, azért, mert nem mondtam el neked minden titkomat? Én sem tudom minden titkodat, de te mégis elítélsz. De tudod mit? Te nálam sokkal rosszabb vagy... Te nem érdemelsz meg engem. - mondtam, majd elmentem. Fájó szívvel hagytam ott barátnőmet, de igazam volt és büszke vagyok magamra, mert kiálltam magamért. Ránéztem a órámra és 8:30 volt, ami azt jelenti, hogy mindjárt elkések a családi napról. Gyorsan elfutottam az iskoláig, ahol Marinette várt. Mivel belátom, hogy tegnap eléggé rosszul bántam vele, de ma vagyis most azonnal bocsánatot fogok kérni tőle. Odamentem hozzá:
  -  Marinette én nagyon sajnálom, amit tegnap mondtam csak lelkileg teljesen kész voltam. Tudod Sara elment és én nem tudtam mit csinálni és... - folytattam volna a mondandómat, de ő megölelt.
  -  Diana semmi baj. Mindenkinek lehet rossz napja. Barátok örökre emlékszel?
  -  Igen persze... Csak ma is bal lábbal keltem fel.
  -  Nyugi én sem vagyok jobb az ügyetlenségemmel. - mondta, majd boldogan mentünk be az iskolába. Ránk vártak bent a szüleink is, de nekem sajnos csak az apukám tudott eljönni. Éppen az egyik versemet olvasta fel az osztálynak, amit már közzétettem a blogomban:
Cím: A kettéhasadt barátság
Szövege:
A barátság egyfajta kötelék. Egy kötelék, amely összetart minket: Jóban s rosszban, s ha távol vagyunk egymástól mégis közel érezzük a másikat. De ha már 6 éve nem láttuk a másikat, akkor nincs mit tenni. Egyszer mindennek vége szakad. Még egy olyan barátságnak is, ami túlélt mindent, de nem látott semmit. S ha még mindig távol vagyunk egymástól, akkor itt a vége. Nincs mit tenni.... De a kötelék, amit mi alkottunk mindig segít abban, hogy sose felejtsük el egymást...

Az osztály tapsolni kezdett, ami az apukámat nagy büszkeséggel töltötte el. Úgy látszik, hogy mégsem ilyen nagy szégyen az, ha írunk. Az írás boldoggá tesz. Szóval lehet, hogy a szuperhős lét romba döntötte az életem felét, de tanulságot is hagyott maga után. Egy olyan tanulságot, ami nem csak megváltoztatta az életemet, de engem is jobb emberré tett, amiért nagyon hálás vagyok. A szülők sorba meséltek a gyerekeikről, ami a őket és az osztályfőnökünket is boldoggá tette. Amikor már mindenkit végighallgattunk kezdetét vette a családi nap. Én Marinettel voltam, mert Alya beteget jelentett. Nem tudom, hogy miért. Amikor tartottunk egy kis pihenőt, Marinettel, elkezdtünk beszélgetni:
  -  Szerinted Alya ma miért nem jött?
  -  Nem tudom. Vagy betegen fekszik az ágyában, vagy az asztala előtt blogol.
  -  Igen lehet. De... - fejezte be volna a mondatát, Marinette, de egy akumatizált gonosz közbeszólt.
Én elfutottam és ő sem állt ott tétlenül. Mielőtt a vécébe szaladtam megbizonyosodtam róla, hogy ő jól van. Ő elmenekült az osztályterembe én meg pár percen belül a lányvécében kötöttem ki. Xinta előbújt a táskámból én pedig, szó nélkül kimondtam az átalakító szavakat: Xinta fullánkot ki!! - kiáltottam, majd másodperceken belül átalakultam. Kiszaladtam, vissza az udvarra, ahol Marinette barátnőmet már nem találtam. Eltűnt, mint a kámfor, de most az újabb gonosz legyőzésére kell, hogy koncentráljak. Megjelenik Ladybug és szép lassan földet ér mellettem, de Chatot és Paont még mindig nem látom magam mellett. Ladybug tekintetében megint ott a megfontoltság jele. Úgy tűnik, hogy most csak ketten leszünk. A gonosz egy hal ruhába bújt férfinek nézett ki. Az akuma feltehetőleg a fegyverében lehet, ami egy szigony. Az ellenség hirtelen ránk támadt. Én elterelés képen felbosszantottam ő meg elkezdett kergetni. Csak futottam és futottam és mikor elkapott volna, Ladybug, a jojója segítségével maga felé rántotta, majd elkezdte körbe-körbe lengetni a levegőben, amíg el nem engedte és pár pillanatra eszméletét vesztette. Én a szigonya felé mutattam jelezvén, hogy ott van az akuma. Ladybug rábólintott, majd felkiáltott. Egyszer csak a jojója mellé egy piros fekete pöttyös zacskó hullott. Én is felkiáltottam: :Brillant énergie(fénylő energia).Akkor a hatalmas sárga fényt követően rengeteg méh támadt rá az ellenségünkre, aki a sok méhfullánktól összeesett. Ladybug körbepillantott és máris látszott az arcán, hogy megint van egy terve, mely megint segít győzni. A hal kinézetű férfi megint ránk támadt, de a méhfullánkok hatására most gyengébb volt. Én megint eltereltem az ellenség figyelmét. Elfutottam és felugrottam a tetőre. Ladybug a jojója segítségével odadobta nekem a zakót én, pedig a szalagjaimmal elkaptam a két végét és ráhúztam az ellenfelünkre. Ladybug elvette tőle a szigonyt, majd széttörte és kijött belőle a megint nagy kárt okozó kis kék pillangó. Megtisztította az akumát összepacsiztunk, majd mindenki ment a maga dolgára. Én vissza szaladtam, Marinetthez, aki aggódott arccal várt engem. Amikor megbizonyosodott róla, hogy minden rendben van velem visszamentünk a szüleinkhez, az osztályhoz és boldogan folytattuk a családi napot...
* 1 nappal később*
Ma Szerda van, azaz ma megyünk Roxyék házába a Lerois könyvtárba. Sokan izgultak sokan nem. Ma Marinettel és Alyával indultam el az iskolába, ahol már a többiek sorakoztak az osztályfőnök mögött. Beálltunk a sorba és elindultunk Roxyék háza felé. Kb. fél órán belül odaértünk. Chloé elkezdte játszani a nagy menőt, hogy ő személyesen ismeri Roxyt. 
  -  Na itt a három okostojás. Nektek nem is szabadna bemenni egy ilyen házba. - nevetett gúnyosan.
  -  Miért te mitől vagy különb nálunk? - förmedt rá Alya.
  -  Onnan, hogy én ismerem a lányukat. Jó barátok vagyunk. - vágott vissza Chlé.
  -  Nem dehogy is. Diana ismeri őt, ugye Diana? Mond meg neki! - utasított barátnőm.
  -  Igen igaz. - mondtam, majd az osztályfőnök lecsitított minket és elindultunk be a házba. Amint beértünk az osztály megint elkezdett kiabálni, de úgy, hogy az már kész sokk. A tanár megint lecsitított minket és üdvözöltek minket.
-    Üdvözlöm önöket a Lerois család házában! Erre jöjjenek, megmutatom merre van a könyvtár. – intett felénk. Roxy félreállt az útból.
-    Te az öreg hölgynem az unokája vagy? – kérdezte Roxytól Chloé.
-    Sajnálom, de el kell szomorítsalak. A nevem Roxane Lerois. Nagyon örvendek. – nyújtotta Chloé felé a kezét. 
-    Na persze! Majd pont el is hiszem! – fordult meg. 
-    Kisasszony a szülei keresik! – nyújtotta felé  a telefont Bil miközben kacsintott. A lány megállt. 
-    Köszönöm, hogy szólt. Megtudná nekik mondani, hogy épen megérkezett a diáksereg és nem érek rá? – mondta. 
-    Természetesen, kisasszony. – hajolt meg miközben elment. Chloé eltrappolt. Ezt jól megkapta. Most én is odamentem Roxyhoz.
-    Szia Roxy! – öleltem meg.
-    Szia Dia! Szerintem menj, le ne maradj az osztályodtól. – mondta, majd én is követtem az osztályomat a könyvtárba. Ott vártunk és pillanatok alatt eltelt az egész nap.